Veletek volt-e már úgy, hogy azt éreztétek egy könyvet, egy írást mintha a Szentlélek adott volna a kezetekbe? Én ezt sokszor megtapasztaltam már.Az utóbbi posztom után a blogom arculatán tűnődtem, miközben a megyei könyvtárból hazafele baktattam. Akkor még úgy volt, hogy rögtön kórházba fekszem, és komolyan készültem a várható unalom ellen. Szerettem volna egy rövid, de mondanivalóval bíró írásokat tartalmazó könyvet olvasni (ami egy fokkal könnyebben emészthető Sienai Szent Katalin írásainál), és egy hirtelen ötlettől vezérelve Pilinszky János összegyűjtött publicisztikai írásait vettem ki.
Sokáig nem szerettem Pilinszkyt, még tovább nem értettem, hogy mások miért rajonganak annyira érte. Erős dac élt bennem vele szemben, mert úgy éreztem, mintha ő lenne A Katolikus Költő, aki mögé be kell(ene) állni a sorba. Én pedig, temperamentumomból, élettörténetemből, meglehet még nőiségemből fakadóan is határozottan egy olyan alakot láttam benne, aki mögé egyáltalán nem kívánok beállni. Fiatalkori naplói hozták csak közelebb, a képzőművészetek és az emberi tisztaság iránti "rajongása", a nagyfokú érzékenysége, és ahogy ezt az érzékenységet egy ilyen intim műfaj keretében kifejezi. Majd a korai versei. Aztán kiművelődtem annyira, hogy a késeiekért sajnálni tudjam. (Meglehet, továbbművelődöm és a kései költészete is felértékelődik előttem. Egyébként Babits olvasása óta sejtek valami olyasmit, hogy a kései költészet hajlamos olyan dolog lenni, amihez meg kell érni.)
Este felütöttem a könyvet, és ezt találtam, mintegy válaszul a novemberi ködben kavargó ambivalens érzéseimre és gondolataimra:
Pilinszky János:
Katolikus szemmel (XV.)
Közélet és magánélet látszatra ellentmondó, valójában szorosan összetartozó, egymást kiegészítő fogalmak. Ahogy a közélet rendje elengedhetetlen föltétele a magánélet nyugalmának, egészséges társadalom sincs az egyes ember békéje, tisztes boldogulása nélkül.
Ez az általánosnak nevezhető igazság a kereszténység megfogalmazásában egészen rendkívüli szerepet tölt be. A két fő parancsolat, az istenszereteté a magánélet, a felebaráti szereteté viszont a többiek iránti kötelezettség parancsát tartalmazza. Az első az ember belső életének, a másik külső cselekedeteinek önzetlenségét követeli meg.
Mivel pedig a két törvény lényegében egy, a keresztény sose a többiek elől vonul magába. Visszavonulásának, kivonulásának a világból sose lehet az önzés a motorja. Ez különben is képtelenség. Találóan mondja Pascal, hogy az önző ember nem tud maga maradni. Kivonulása valójában csak még mélyebb beöltözés a világba, a világtól kicsikart lehetőségekbe – történjék bár ez négy fal között vagy magányos szigeten. A világból csak az önzetlen tud visszahúzódni, az, aki a világból is a világért vonul vissza.
Épp ezért a jó közösségnek is elsőrendű érdeke, hogy elősegítse azt a „termékeny csöndet”, melyben az egyes ember a legtöbbet tehet, a legalkotóbb módon dolgozhat a többiekért. Hogy pedig ez a magány sose válhassék üressé – Isten maga vár ránk szívünk csendjében, kamránk magányában, akárcsak odakint a felebarát szükségében. Máskülönben egyhamar kimerülne a szívek körforgása.
(Új Ember, 1968. február 25.)
Forrás: PIM-DIA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése