Vasárnap délután felolvastam keresztapámnak az ágyam körül heverő könyvekből. Így került egymás mellé Szienai Szent Katalin és Babits Mihály:
"[A helyesen élő ember] önismerete cellájának lakója lett, amely cellában Isten benne lévő jósága ismeretének cellája is megtalálható... Isten neve dicsőségének és dicséretének cellájában nyugszik, és az lett az ő ágya... És miután ilyen édesen megtalálta a belső cellát, a külsőt is keresi, amennyire tőle telik...
Tudod, hogy szükséges, hogy önismeretben élj és szüntelen alázatos imádságokat ajánlj fel. És szükséges, hogy tanuld a cellát és megismerd az igazságot, és menekülj minden társalgástól, hacsak nem a lelkek üdvössége... kényszerít erre. Emiatt tehát szeresd a vámosok és bűnösök társaságát, a többieket pedig nagyon szeresd, de keveset társalogj velük. Meg ne feledkezz az isteni szolgálat idejéről és órájáról; ne légy hanyag, se lassú, ha Istenért és a felebarát szolgálatában tehetsz valamit. De ha elfáradtál, a celládba menekülj és ne keress társalgásokat az erény látszata alatt, hogy szétszóródj."
"[Kováts Laci unatkozott,] semmiféle programja nem volt e délutánra. Tenniszezni mehetett volna, de a tenniszdresszén épp a napokban nagy szakadás támadt, s hiába tartott többszörös szemlét egész ruhatárán, semmi olyan darabot nem bírt felfedezni, amiben játszani nem lett volna komikus és minden szokással ellenkező. Erről hát lemondott, látogatásokra gondolt, de sehol sem tartozott vizittel, s nem akarta, hogy váratlan megjelenéséhez valahol esetleg magyarázatokat fűzzenek; a cukrászdára, ahol habos kávét lehetett volna uzsonnázni, nem volt pénze, így járt a Kicsiségek e Poklában, lelkével, mely hírnévre, s szívével, mely szerelemre vágyott... Olvasnivalója semmi a világon: két regény, amit már hatszor is olvasott, s egyetlen komolyabb könyv, amit lelkesedésből diákkorában vett; de ebbe nem mert belefogni. Senki sem olvasott körülötte ilyent; visszariadt a nehézségektől. Az ablakhoz állt cigarettázni; alig várta, hogy hét órát elüssön a toronyban, amikor már nem abszurdum vacsorára menni. Még álmodozni sem tudott, noha költő voltához illőnek érezte volna ezt: mert oly untak voltak már álmai; obligát ábrándok, és mind egy-egy frázis... Még az álmai is a konvenció rabjai voltak. Valami föld alatti volt benne, de nem látta módját, hogy fölszabadítsa. Erői céltalanok, vágyai irány nélkül, s élete ama pokol, a Kicsiségek Pokla, láthatatlan és nevetséges labirintusokkal..."
 |
| László Dániel: Olvasó nő |
