Mikor máskor, ha nem az utolsó pillanatban (nesze neked, elfojtott betegségtudat), szerencsére nem életveszély szempontjából, hanem "csak" a szemeszter végén, számonkérések előtt (azt ígérték, vizsgákra és zh-kra kiengednek majd az osztályról, kár hogy sose voltam az a komisz diák típus, aki kajánul elvigyorodik már a gondolattól is, hogy "véletlenül" lehányja nagyon utált szemét tanárát... Egyáltalán: nincs is utált és szemét tanárom -- ezt hozta az utolsó év, talán végre az érettség lenne ez, hat évvel az érettségi után?)
A fájdalom (lévén, hogy az utóbbi évtizedekben a morfiumnál finomabb csillapítókat is feltaláltak) nem játszik.
A szégyen: itt nem. Senki nem ismer, különben is túl összetett érzés ahhoz, hogy végszükségben járjon rajta az agyam. (Bár határozottan elutasítottam a nyugtatós infúziót, mégis kóvályog a fejem a fáradtságtól).
A szégyen: itt nem. Senki nem ismer, különben is túl összetett érzés ahhoz, hogy végszükségben járjon rajta az agyam. (Bár határozottan elutasítottam a nyugtatós infúziót, mégis kóvályog a fejem a fáradtságtól).
Idegen ágyban fekszem, kiterülve, hála Istennek senki más nincs a szobában. "Frusztráció-tolerancia küszöb": mínuszban. Megkérem (parancsolom?), csukják be a szoba ajtaját. ("--De ha baj lesz... --NEM lesz, különben is OTT A KAMERA.") A dobhártyámon dübörögnek a folyosó padlóját érintő szolid léptek...
Elvesztettem az időérzékem (utólag kiszámoltuk: három és fél óra telt így el), egy nyári emlékben elmerülök: az Arno duzzasztógátján ültem és a naplementét néztem Firenzében.
Hogy jutott ez eszmbe? Az Arno duzzasztógátján ülök és a naplementét nézem Firenzében.
Hogy jutott ez eszmbe? Az Arno duzzasztógátján ülök és a naplementét nézem Firenzében.
