1956 - és a földön is

2013. október 23.
Ajánlás: Reina Nicolasának :)

Még kis általános iskolás voltam, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy egy történelmi verseny keretében találkozhattam Pongrátz Gergellyel, az 1956-os forradalom egyik veteránjával. És ő mesélt. Mi pedig hallgattuk. Csöndben és megrendülve a majsai múzeumban. 
(Soha senki ne próbálja nekem bebizonyítani, hogy  a fiataloknak nem szabad súlyos dolgokról beszélni, mert még nem értik meg.)

***

Egy Kárpátalján megfordult ismerősöm pár hete mesélt: találkozott egy idős emberrel. Templomba járó, jámbor nagypapa.
Egyetemista volt 56-ban, rádión követte a pesti eseményeket. Talán Munkácson, talán Ungváron volt akkoriban. Erre már nem emlékszem. Talán ő sem. Csak arra, hogy novemberben a hegyoldalról látta, hogy közelednek Magyarország felé a tankok, hosszú, végeláthatatlan sorokban kígyóztak a völgyben. És az érzésre: hogy neki, bármilyen fiatal is, bármekkora senki is, tennie kell valamit. Ő eddig nem harcolt, Ukrajnában nem volt semmi megmozdulás, ha lett volna, talán akkor sem tudta volna, mit tegyen. De akkor, november elején szembesült a gonoszság nagyságával, arctalanságával: európai címlapokon szereplő, gépfegyverrel (golyóvédő mellénnyel nem!) felszerelt fiatal magyar szabadságharcosok ellen áradatankok ta. Nem gondolkodott, döntött... és lefeküdt... az úton keresztbe. Ennyit tudott tenni. Kétségbesett, nem okos, sőt őrült és haszontalan tett volt - egy kívülálló számára. Ő viszont a szolidaritásra biztató lelkiismeretének engedelmeskedett. Így tudott, ennyit tudott. Ő megtette a magáét
Persze felállították, jól megverték, valahogyan, valamiért nem ölték meg, szabadon engedték.
Úgy gondolja, ha akkor nem fekszik oda, hanem tétlenül nézi, örökre teherként hordozta volna akkori közönyét.
Ismerősöm mesélt, én pedig ültem és hallgattam.

(Soha senki ne próbáljon meggyőzni arról, hogy a modern korban nem lehet hősiesen viselkedni. Krisztus nem azt mondja, hogy akár lehet szeretni is az embereket. Mindig azt mondja, szeretni kell.)

***

Nyáron olvastam a magyar próza egyik leggyönyörűbb művét, Ottlik Géza Budáját. Minden befejezetlensége, ebből adódó rendezetlensége ellenére az első olyan mű volt (keveset olvasok?), ami közben folyamatosan örültem, hogy magyarul írták, eredetiben élvezhetem. Ebben olvastam a legmegindítóbb sorokat 56-ról:

Ottlik Géza: Iskola a határon
(Jelenet a filmből?)
"[A cinikus, non-konformista Medve Gábor] az imádott Petőfijébe is belekötött ezzel. "Sehonnai bitang ember" - azt mondod -, "Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete" - hülye vagy? Sándor? Mindenkinek drágább a rongy élete, mint a haza becsülete. Másodszor pedig, én sehonnai bitang ember vagyok. Ki nem az?
Ami biztosan hazád volt, az a sehonnét. Sehonnából származol és gazdátlanul bitangolsz ezen a vadidegen helyen. Néző vagy az ingyen moziban."
Évtizedek alatt kicsontosodott "durvalelkűségre" alapozott életfilozófiájába, beront ez a forradalom:
"Medve jöhetett hozzánk a nap legképtelenebb óráiban, Márta mindig örült neki. (A szerencse a véletlenben az volt, hogy 56 október 23-ik napja így nem Monostoron ért bennünket, hanem a város kellős közepén. Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin - mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nem létezik - kitalálni nem lehet se előre, se utólag.)"
"Mi nézők vagyunk itt." Lehet, hogy ez volt a kapocs köztük, és tudták kimondatlanul is. Lehet, hogy ebben különböztek tőlem mind a ketten.
Mint néző kezdjük - ez volt Medve elmélete - az ingyen mozit, ahová belöktek, és amihez a világon semmi közünk, aztán mint néző fejezzük be. [Itt csak Istennek van joga nézőnek lenni, meg az angyaloknak, mondta Bacon. Rendben van a dolog, mondta Medve. Angyal vagyok. (Ha egyszer muszáj.)]
56-ban, október 25-én déltájt idegesen, kapkodva borotválkoztam a fürdőszobában, amikor Márta rám kopogott. Azért voltam ideges, mert féltem, hogy megint itt hagynak, nem várják meg, amíg felöltözöm. Képesek rá.
- Nyissa ki, Bébé! Egy percre csak!
Mindjárt, mindjárt. A fél arcom még csupa szappanhab volt. Az ajtót sose zártam be. Márta tudta jól.
- Hát tessék! - kiabáltam vissza dühösen.
- Ne haragudjon! Julcsi nadrágjából csurog a vér - (bejöttek, bedobták a nadrágot a fürdőkádba, csavarni lehetett belőle a vért) -, de nincs semmi baja, nem az ő vére, ne vágjon ilyen hülye képet, Bébé!
Medve volt a harmadikuk, bekötözött bal karral, vigyorgott rám: "Mint borjú az új kapuban?" - Intett, siessek öltözni, neki már rég a Bajza utcában kellene lenni. Meg volt beszélve, hogy elvisz engem is az ő konferenciájukra. (Bevették valami legfőbb forradalmi bizottságba, s tudtuk, hogy vállalta.) Akkor hogy került helyette ide, Julcsival a Parlament elé? Julcsi, Júlia nagyobbik lánya, tizenhat éves gimnazista volt, s Medve tudta, hogy az iskolatársaival ma is kivonulnak-felvonulnak, ahová kell - hát értük jött. Jó korán. Lent megtanította őket, hogy mi a "Teljes fedezés". Erre szükségük lett. A sarki nagy banképület tetejéről gépfegyverrel lőni kezdték a teret. Nem az oroszok.
(Tűzszünet volt. Egy-két szovjet tank, páncélautó az Országház kapui körül ácsorgott, legénység nélkül.)
Julcsiékat talán a "Teljes fedezés" kímélte meg. Ahogy a földhöz lapulva hasaltak mozdulatlanul, kettejüket mégis lövés érte. Medve a bal karjába kapott egy golyót, amikor felugrott és átszáguldott a bank kapujába. A tetőről tüzelő két vagy három géppuskafészket mindenáron el kellett hallgattatni. Harmadmagával liften fel is ért a felső emeletre, de csak négy üres géppuskát találtak, a gyilkosok elpárologtak és nyomuk veszett.
Lent Julcsi, más is, vértócsában feküdt, legalább egy félórája. Mi a Vilmos császár út egyik mellékutcájának a sarkán laktunk. Közel. Medve Julcsi segítségével átcipelte a súlyosabb sebesültet a kapunk alá. Lakott fölöttünk egy orvos. Egy rendkívül jólelkű körzeti főorvos; a világ legbutább embere. Mire leért - pedig szaladt -, az ismeretlen lány vagy fiatalasszony már nem élt. Nem tudtuk, ki lehet? A doktorunk sajnálkozott, megnézte Medve karját, bekötözte.
Márta beáztatta és kimosta Julcsinak a vérrel teljesen átitatott (egyébként féltett, "amerikai") farmernadrágját. A fürdőkádunkból csurgott-ömlött lefelé a sok véres víz.
Kinek a vére? Azé, aki meghalt, és azé, aki mellettük feküdt? Az egyik oldalukon? Vagy akik a másikon? Sokan megsebesültek...
- Magyar vér - szögezte le Medve. - Tegyen el pár csöppet, és írjuk rá: "Ismeretlen magyar vér."
- Erről jut eszembe - nézett fel Márta Medvére. - Mi nézők vagyunk, de mondja: Nem nézi maga most túl közelről ezt a nagy ingyen mozit? Mint hithű néző, nem válhat szereplővé, gondolom.
Ez nyilvánvalóan Julcsinak volt szánva. Medve dünnyögött valamit, hogy neki, speciel, ezt nem lehet elég közelről nézni - Sándor miatt. Ahogy Márta mondta egyszer: Petőfinek ez nem politikai, hanem költői feltevése. Amivel Sándor nyert. Csak menjen ki az utcára, csak nézzen ki az ablakon. A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált élete - senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk, Márta, a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzó ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert emberi méltóságuk. Ez költészet, maga megmondta, Márta. Ez az ingyen mozi, röhej, de úgy, ahogy van, mindenestől költészet."
"Medve már szerdán lerohant egy tankok ellen vonuló menet elé, ordítozott velük: "Megőrültetek? Mindenki elfelejti, hogy ti egy gyáva csürhe vagytok?" Magánkívül volt, ragyogott, hogy Petőfi nyert, és ő vesztett."


"Medve nélkül 56 - legalábbis nekem - nem lett volna az, ami - mondjam, hogy talán egyáltalán nem lett volna? -, sokunknak nem."

Valóban, azok nélkül az emberek nélkül, akik minden megkeseredettségen túl, akár egy egész megnyomorított élet ellenében is visszatalálnak ahhoz, hogy létezik még jóság, hűség, barátság, érték ezen a világon, amihez közünk van; saját ilyen jellegű élettapasztalataink nélkül nem lenne az élet az, ami - mondjam, hogy talán egyáltalán nem is lenne az?

Nincsenek megjegyzések: